Hogyan lépett velem kapcsolatba az univerzum a mai futásom alkalmával

Amikor elkezdtem a futást, egy dolgot biztosan nem gondoltam volna: hogy egyszer majd nemcsak a lábaim visznek előre, hanem a lelkem is utat talál magához egy-egy futás során. Az elején minden egyszerű volt, sőt, örömteli – futottam, egyre hosszabb távokat, mindenféle cél vagy elvárás nélkül. Csak mentem, éreztem a friss levegőt, a mozgás örömét, a szabadságot. Aztán elértem a 12 kilométert, ami egyfajta küszöb lett. Innentől valami átbillent bennem. Már nem az volt a lényeg, hogy futok – hanem hogy milyen gyorsan futok. Minden egyes kilométer, minden egyes edzés egy versennyé vált, önmagammal, az órámmal, a részidőkkel, a tempóval.

A mai nap is így indult. Kellemes reggel volt, jókedvűen indultam el, az első 6 kilométer úgy suhant el, mintha semmi sem állíthatna meg. Az órám is jelezte: remek idő, kiváló tempó, minden adott egy új rekordhoz. Aztán hirtelen valami megváltozott. A hetedik kilométer már nem esett jól, sőt, kifejezetten szenvedtem. Az izmaim fáradtak voltak, a légzésem kapkodó lett, és a sportóra könyörtelenül mutatta a lassuló tempót. A nyolcadik kilométerre összeszedtem magam, de a lelkesedés eltűnt, már csak a makacsság vitt előre, semmi élvezet nem maradt benne. És akkor, mintha belém hasított volna a felismerés: mit is csinálok én tulajdonképpen?

Ott, abban a pillanatban láttam meg a mintát. Nemcsak a futásban, hanem az egész életemben. Elindulok valamibe hatalmas lelkesedéssel, erőből, ambícióból, szenvedéllyel. Aztán, amikor jönnek az akadályok, amikor már nem megy olyan könnyen, akkor nem lassítok, nem állok meg, hanem erőltetem, erőltetem – egészen addig, amíg teljesen ki nem égek. És utána? Abbahagyom. Az a sok minden, amit szenvedve elértem, egyszerűen eltűnik, mert nem tudtam fenntarthatóvá tenni.

Megálltam. Tudatosan. Azt mondtam magamnak: elég. Megengedtem magamnak, hogy a maradék négy kilométert sétáljam haza. Hogy ne gyötörjem tovább a testemet, hogy meghalljam, mire vágyik. És ami talán még fontosabb: elfogadtam, hogy nem kell minden nap jobbnak lennem, mint tegnap. Hogy nem ettől vagyok értékes. Hogy nem ettől leszek több. És hogy ez nem kudarc, hanem győzelem – az önmagammal való együttérzés győzelme.

A legdöbbenetesebb felismerés viszont akkor jött, amikor eldöntöttem: legközelebb nem fogom feltenni a sportórámat, mert nem akarom, hogy az irányítson. És ebben a pillanatban eszembe jutott: hiszen ma reggel otthon felejtettem az órámat. Már elindultam futni, bemelegítettem, és csak utána vettem észre, hogy nincs rajtam. Visszamentem érte. Visszamentem az eszközért, ami aztán végig a teljesítményem felett uralkodott. Mintha az univerzum már a futás elején szólt volna: nem kell ez neked, de én nem hallgattam rá.

Hazafelé, a lassú sétában azon gondolkodtam, vajon mennyi jelet, üzenetet, iránymutatást kaptam már az életemben, amiket egyszerűen figyelmen kívül hagytam, mert nem voltam elég tudatos. Hány lehetőséget, hány útelágazást, hány apró üzenetet szalasztottam el, csak mert túlságosan el voltam foglalva a saját „részidőimmel”.

Ez volt a mai futós történetem. És most hozzád fordulok: veled történt már hasonló? Volt már olyan felismerésed, ami megállított? Ami miatt változtattál valamin az életedben? És ha igen – mi lett ennek a hosszú távú hatása?

Ha úgy érzed, készen állsz arra, hogy mélyebben is megvizsgáld az életed mintáit, szeretettel hívlak a 7-napos, ingyenes e-mailes minikurzusomra, ahol segítek felismerni a rejtett működéseidet. Erre az alábbi linken iratkozhatsz fel:

Ha pedig személyes, egyéni konzultációra vágysz, ahol együtt bontjuk ki a benned rejlő lehetőségeket, nézz körül a weboldalamon – várlak szeretettel! Kezdőlap